Ibrányi Béres János festõmûvész

(1957 Julius 30)

A szépség és a harmónia szerelmese, aki a festõmûvészet kifejezõeszközeit egyedi technikával gazdagította. A mûvész minden ecsetvonása magában hordozza a tiszai táj és a nyírségi otthona iránt érzett rajongását, a természet szépségeire és az ember értékeire való gyermeki rácsodálkozást.

Mûvészi önkifejezésének jellegzetessége olyan egyedi színtechnika alkalmazása, amely stílusának védjegyévé vált. Innovációja lényege, hogy a hagyományos mûvészolaj színeit metálfestékkel ötvözte oly módon, hogy abban egyszerre és egymást harmonikusan kiegészítve jut érvényre a kikevert szín, és a metálszínek valamelyike: az arany, ezüst vagy bronz. Az így kialakított stílusának nevet is adott: színharmonikus metálfestészetként határozta meg.

Tehetsége már az elemi iskolában megmutatkozott, amelynek Bonyhai tanító néni próbált teret adni szabadfoglalkozásokon. Az ifjú elõbb csak osztálytársait kapta „ceruzavégre”, késõbb az Ibrányhoz tartozó Nagyerdõ öregjeit rajzolgatta. Ceruzavonásaiban már akkor benne volt a majdani tehetsége csírája, amikor az egyik tanyasi bölcs öreg ezekkel a szavakkal bíztatta: „Belõled, öcsém, lesz valaki!”- És milyen igaza volt!

Késõbb is sokan ismerték fel benne a tehetség ígéretét. Márkus Laci bácsi adott neki elõször ecsetet és festéket a kezébe. Kovács Ferencet figyelhette fametszet készítés közben. Szakközépiskolás korában megnyert egy rajzpályázatot, amelynek köszönhetõen bejutott a fõiskola egy tanfolyamára, ahol olyan mûvészóriás is tanította, mint Barcsay Jenõ.

Ma már több száz festménye hirdeti a szeretet, a szépség és harmónia vizuális üzenetét. Több kiállításon nyílt alkalom megcsodálni az egyedi színek és formák szimfóniáját. Olyan mûvész tárja elénk a lelkét, akinek sikerült a szenvedést szépséggé szelídítenie.